A pókháló, bármilyen törékenynek is tűnik, valójában egy igen kifinomult és folyamatosan karbantartott szerkezet. A pókok nemcsak építők, hanem kitűnő „karbantartó mesterek” is. Amikor egy rovar belegabalyodik a hálóba, vagy a szél, eső, levelek megsértik azt, a pók azonnal érzékeli a változást. Mindez a háló finom rezgésein keresztül jut el hozzá: a pók gyakorlatilag „hallja”, ha valami nincs rendben a hálón. Ilyenkor gyorsan elindul a sérült pont felé.
A javítás nem pusztán toldozás-foltozás. A pók először felméri a kárt. Ha csak néhány szál sérült, akkor ott helyben kijavítja azokat, új selyemszálakat bocsátva ki a potrohán található fonószemölcsökből. Ezek az apró szervek képesek a pókselymet folyékony állapotban kibocsátani, amely aztán a levegőn megszilárdul, és hihetetlenül erős, mégis rugalmas fonállá válik. A pók precízen újraszövi a hiányzó vagy sérült részeket, gondosan rögzítve az új szálakat a meglévő hálószerkezethez.
Ha a sérülés nagyobb, előfordulhat, hogy előbb eltávolítja a szakadt szálakat, majd azok helyére épít újakat. Ez különösen igaz azokra a fajokra, amelyek geometrikus, körkörös hálót szőnek, mint például a keresztespókok. A pók ilyenkor nemcsak a szakadt szálakat pótolja, hanem újra is feszíti a háló egészét, hogy visszaállítsa az optimális formát és feszességet. Ez azért fontos, mert a hálónak nemcsak meg kell fognia a zsákmányt, hanem azt is érzékeltetnie kell a pókkal, ha valami belekerült. A nem megfelelően megfeszített szálak nem közvetítik elég jól a rezgéseket.
A háló javítása energiaigényes munka, ezért a pók mindig mérlegel: érdemes-e javítani, vagy egyszerűbb inkább lebontani a hálót, elfogyasztani a még hasznosítható selymet, és másnap újat építeni? Egyes fajok, például az esti hálókészítők, naponta teljesen új hálót szőnek, míg mások inkább folyamatosan karbantartják a meglévőt. Ez a döntés fajfüggő, és gyakran az időjárás, a környezet, valamint a zsákmány mennyisége is befolyásolja.
