A Szovjetunióban már az 1960-as évektől létezett egy rádiótelefonos rendszer, amit csak a legmagasabb rangú vezetők és funkcionáriusok használhattak. A rendszer neve Altaj volt.
A fejlesztés még 1958-ban kezdődött egy orosz kutatóintézetben, de csak 1963 körül indult el a tesztelés Moszkvában. A rendszer gyorsan terjedt: 1970-re már több mint harminc városban lehetett így telefonálni.
Az első készülékek nem voltak túl kényelmesek. Még tárcsás telefonok voltak, mint a hagyományos vezetékesek, ami megnehezítette a használatukat mozgó autóban. Később ezeket nyomógombos változatokra cserélték.
A hálózat különlegessége az volt, hogy nem mindenki használhatta szabadon. Hogy valaki hívást indíthatott-e, az attól függött, milyen magas rangban volt. A vezetők előnyt élveztek, és csak utánuk jöttek a többi felhasználó. A rendszerbe sok újságírót is bevontak, hogy gyorsan tudják továbbítani a híreket a szerkesztőségekbe.
A rendszer fejlesztése a ’80-as évek elején új szintre lépett, amikor már a következő generációs mobilhálózaton kezdtek dolgozni. Bár a technológia elavult, és nem volt elég modern a nyugati rendszerekhez képest, sokáig még így is használták.
Végül a rendszer egy újabb változata, a „Volomet” is elkészült. Ez már modernebb volt, és akár 120 városban is elérhetővé tette a mobilhálózatot. A 2000-es évek elején viszont már a mai, modern mobiltechnológiák vették át a helyét.