A láncfűrészt ma már sokan a fakitermelés egyik legfontosabb eszközeként ismerik, de kevesen tudják, hogy eredetileg orvosi célokra találták ki.
Orvosi eszközből indult
Az 1780-as évek végén két skót orvos egy olyan vágószerszámot talált ki, amellyel kevesebb sérüléssel lehetett csontot fűrészelni. Különösen nehéz szülések esetén, amikor a medencecsontot kellett megnyitni, jól jött ez az eszköz. Kézzel hajtották, láncszerű fogai voltak, és körkörösen mozgott.
Az iparban is megjelent
A 19. század közepére az ilyen láncfűrészek már elterjedtek az orvoslásban, később az iparban is megjelentek, például kisebb fűrészes gépek formájában. Az első hordozható láncfűrészt 1925-ben egy német cég, a Festo készítette. Ezután Andreas Stihl német mérnök továbbfejlesztette, és 1929-ben megépítette az első benzinmotoros változatot is.
Nehéz gépből hétköznapi eszköz
A legelső gépek nehezek voltak – például az egyik 63 kilogrammot nyomott, és két ember kellett a használatához. Csak az 1950-es évekre váltak annyira hatékonnyá és könnyebbé, hogy az ipar széles körben használni tudta őket, például fára vagy egyéb anyagokra.
Modern láncfűrészek
A 20. század második felére a láncfűrészek átvették a szerepet a kézi fűrészek és balták helyett. Az 1980-as évektől kezdve megjelentek a háztartások számára készült kisebb és olcsóbb modellek is. Ma már nem csak fa vágására használják: speciális pengékkel akár követ, betont vagy téglát is lehet velük vágni.